Sziasztok :) Hát,ez lenne az első rész egy töredéke(mivel elég hosszú lett a fejezet,ezért csak így tudom hozni), hozok még bőven csak, kommenteljetek ,hogy tudjam,hogy tetszik :) B xx

1/1. Kicsit játsszuk vissza az eseményeket... /Mullingar, 2003. október/ ( hallgatni való az olvasáshoz :) : Three Days Grace - Someone Who Cares )

-Lúzer vagy Horan, és az is maradsz!-a szavak minden egyes alkalommal ostorcsapásként hatottak rám. Felnéztem Matthew arcára amin gonosz mosoly ült. Élvezte, hogy nekem fáj, láttam rajta. Újból meglökött. A lökés erejétől a fenekemre huppantam. Könnyek homályosították el a látásom. Körülnéztem, hátha valaki a segítségemre siet, de az összes gyerek csak állt és nevetett. Rajtam nevettek. Nekik nem számított, hogy nekem fáj, ők csak élvezték a "műsort"... -Gyerünk Horan! Mire vársz? Kelj fel!-Matthew leguggolt és az arcomba bámult.-Csak nem fogsz bőgni, kislány?!-a vigyora ha lehet még szélesebb lett ahogy az első könnycseppek lefutottak az arcomon. Megragadta az egyenruhám gallérját és talpra rántott. Megszédültem a szorítástól amivel a nyakamat tartotta. -Hagyjál...-nyögtem fel erőtlenül. -Hogy mit mondtál?-a fiú megrázott akár egy rongybabát és úgy is dobott vissza a földre. Akkorát nyekkentem, hogy attól tartottam eltört valamim.-Nem értettem tisztán!-szinte már-már üvöltött miközben meglendítette a lábát. Összehúztam magam akár egy sündisznó, hogy védjem a testem. A rúgás a gyomromat találta el. Rettenetesen fájt. Úgy éreztem mintha valami felrobbant volna a hasamban. Öklendezni kezdtem. Annyira fájt, hogy hányingerem lett tőle... A fiú újra nekem akart támadni ám ekkor csoda történt...Az ég nagyot dörrent és az eső egy pillanat alatt ömleni kezdett, akárha dézsából öntötték volna. -Még találkozunk lúzer Horan!-ígérte Matthew és a többiekkel együtt otthagyott engem a sárban. Nem tudtam mást csinálni, csak sírtam. Nagyon fájt ahol megrúgott és tűzbe borult arccal vettem tudomásul, hogy ijedtemben összepisiltem magam...Most mit mondok apának?-gondolkodtam. Hamarosan reszketni kezdtem a hidegtől. A fogaim olyan hangosan koccantak össze, hogy bárki tisztán hallhatta volna ha a közelemben van. Csakhogy nem volt velem senki...Senki aki segíthetett volna...aki segíteni AKART volna... Talán tíz percig feküdtem ott, talán órákig...Minden esetre napoknak éreztem mire elég erőt gyűjtöttem magamban, hogy végre föl tudjak állni. A nadrágom és az ingem gallérja elszakadt. Majd azt mondom anyának, hogy elestem...-merült fel bennem az ötlet miközben összeszedegettem táskám szétszórt tartalmát. A kis füzet, amibe a dalszövegeimet írtam, szerencsére sértetlen maradt. Ettől egy kicsit fellélegeztem. Nagyon-nagyon lassan indultam el, mert a gyomrom még mindig kóválygott egy kicsit... Otthon anyu már várt az ebéddel...